6. fejezet első része

Sziasztok

Bocsánat hogy csak most hozom az újat, de ez csak az egyik fele. A héten megkapjátok a másikat. Kicsit rövidke :)
Remélem tetszik:) Köszi hogy olvastok.
puszi

Megláttam a rét másik szélén álló teremtényt, ahogy egyre közelebb jött remegés futott végig rajtam, tudtam félnem kell, veszélyt jelent rám. Elkezdtem hátrálni, erre Ő csak jött utánam, elértem végre a motoromat, de ekkor valami hideg megragadta a csuklómat, belenéztem vörös szemeibe, és velőtrázó síkitás hagyta el a torkomat. Nem bírtam szabadulni, pedig kapálóztam, rugdaltam, haraptam, de nem enyhült a szorítás. Sőt majdnem beletörtem a fogaimat a kemény bőrébe. Nem mertem már ránézni, nem bírtam felemelni a fejem a fájdalomtól, ekkor már a nyakamat szorongatta. Gyengeség jele tudom, de el kezdtek potyogni a könnyeim, tudtam, vesztettem. Vége volt az életemnek, pedig szinte el sem kezdődött. Nem értettem miért pont engem választott ki, mit vétettem ellene hiszen nem is ismertem, soha nem láttam még.

- Kérlek ne bánts nem ártottam Neked, nem is ismerlek! –kérleltem, de nem változott semmi sem, csak felnevetett. Nem tudtam mire vélni, biztos a gyengeségemet neveti ki.

- Ne ellenkezz, nem győzhetsz, nem fogtad még fel? – a szavaiból gúny, és önelégültség sütött

Oké most tényleg ennyi volt, szegény családom azt sem tudja hol vagyok mert én megléptem nyugira vágyva erre itt van, tessék, hát kivel mással történhetett mint velem. Én vagyok csak ilyen szerencsétlen, miközben az agyamban cikáztak az emlékképek, gondolatok, készültem, arra készültem most itt meghalok, és senki nem fog rám találni, mert mennyi az esélye annak, hogy ezen az elhagyott réten jár valaki, ez az én formám.

Ekkor egy hirtelen fájdalom nyilallt a fejembe, majd megéreztem ahogy valami meleg végigfolyik a fejemen, le a vállamra, ekkor láttam hogy vérzek. Arcom eltorzult a fájdalomtól, már kezdtem elveszíteni az eszméletemet a vérveszteségtől.

Hirtelen valami megváltozott, a földre zuhantam, teljesen elsötétült minden. Kész, vártam vártam a mindent megváltó halált, nem bírtam a szenvedést már tovább elviselni.

Vágytam rá hogy belépjek a fénybe, valami megváltásra ebből a fájdalmas sötétségből.

- Bella, Bella remélem nem késő, Carlise, kérlek szépen mentsd meg, mindegy hogyan, de nem halhat meg, még nagyon fiatal, előtte az élet. –hallottam a kétségbe esett szavakat, de nem tudtam ki mondja, nem volt ismerős a hangja a lánynak.

Éreztem, hogy valami, vagy valaki visszahúz a felszínre. Nem értettem mi történik, hiszen a sötétben jó volt nem éreztem semmit. Mintha megszűntem volna létezni, nem érzékeltem a testemet. Lassan kinyitottam a szemeimet, de gyorsan be is csuktam a hirtelen jött világosság miatt. Majd miután hozzászokott a szemem, alaposabban körbenéztem a szobában. Igen, egy világos szobában voltam, igazából zavarban lettem volna, ha nem foglalna le a szenvedés. Vajon hogy kerültem ide, egyáltalán élek, bár a fájdalomból ítélve tuti.

- Hol, hol vagyok? – kérdeztem zavarodottan a körülöttem álló emberektől, torkom száraz volt, alig bírtam kinyögni a szavakat.