7. fejezet

Mindenki arrébb húzódott, még Alice is. Én meg csak félénken pislogtam egyik arcról a másikra, mindenki dermedten nézett. Jake pedig összeráncolta az orrát, mintha büdöset érzett volna. Lehet, hogy eddig is így volt, csak nem vettem észre... Ami történt, arról nem tehettem, teljesen magától tört ki belőlem a morgás, és húzódott fel a felső ajkam a fogaimról. Valami furcsa ízt éreztem a számban. Ahogy odakaptam a kezem, éreztem a hegyes fogaimat. Eddig nem ilyen volt! Mi történik velem?
Végignéztem magamon, és észrevettem, hogy a sebeim eltűntek, minden forradás, fojtogatás nyoma már a múlté. Hát ez, hogy lehet?

- Mi… mi folyik itt? - kiáltottam el magam, majd egy lendülettel az erdőbe vetettem magam.
Egyedül kellett lennem. Gondolkodni, hogy mi is történt velem, mi ez, ez az új érzés. Talán mindig is bennem volt, csak most a sokktól, megrázkódtatástól előjött. Nem értem… Miért félt mindenki Tőlem? Nem bántok senkit, soha nem is bántottam…

- Kérlek, gyere vissza! Tudjuk, hogy nem bántasz senkit, megbízunk benned! – mondta valaki, valahonnan a fák rejtekéből. Nem ismertem a hangját, ezért körbenéztem, de senkit sem láttam. Nagyszerű Bella már hallucinálsz is! Nem elég, hogy morogsz, mint egy bolhás kutya, és élesek a fogaid… Nem, most már hangokat hallok… és magamban beszélek! Szuper, egyre jobb…
- Nem hülyülsz meg, nyugi, de mi így kommunikálunk. Halljuk egymás gondolatait, ha farkas alakban vagyunk.
- Mi? Te miről beszélsz? Tudtommal nem vagyok farkas! Igaz, hogy félig indián vagyok, és az ősi legendáinkban vannak farkas harcosok, akik óvták a törzset, de én tuti nem vagyok az.
- De… Közelebb mehetek hozzád? Úgy könnyebben tudunk beszélgetni. Nem kell félned Tőlem, a nevem Jared. A falkával élek az erdőben a rezervátum közelében. Tudom, nem ismersz, de Jake haverja vagyok. Jövök, ne ijedj meg – nyugodt hangon beszélt miközben hallottam a léptei nyomán megreccsenő faágakat. És ekkor megláttam a nagy barna farkast, hasonló volt ahhoz, amit pár hete láttam nálunk az erdőben, csak az ezüstszínű volt.
Oké, szólt, hogy ne féljek Tőle, de akkor is félelmetes volt. Közelebb jött és leült elém. Majd fejét a mancsaira téve lefeküdt, én meg csak dermedten figyeltem. Igazából olyan szép volt, hogy legszívesebben megsimogattam volna.
- Köszi, de nem vagyok kutya. És tudom, hogy nagyok vagyunk, de téged nem bántanánk. Figyelmeztetlek, akármire gondolsz, hallom - ekkor egy hatalmas vigyor ült ki az arcára, majd hozzá tette - Megsimogathatsz, de J nem örülne neki, Ő is hall minket.
- Jacob is itt van? Nem, nem láthat így! Nem tudom, mi történt velem, de nem akarom, hogy ide jöjjön, nehogy bántsam! - törtem ki magamból

Ekkor megint furcsa hangokat adott ki magából az előttem elnyúló teremtmény, majd a hátára pördült. Ez már megint kiröhög! Ilyen pofátlan egy farkast!
- Jaja, hát persze, bántanál egy farkast… Nagyon vicces vagy Bella, nem is tudnál ártani neki! Nemcsak azért, mert nem akarsz, hanem mert sokkal gyengébb vagy mint mi - önelégült egy pasi, az tuti…
- Mi lenne, ha visszaváltoznál? Már, ha beleférsz a nagy arcodtól az ember alakodba. Különben is, Jake-kel akarok beszélni! Nem értek semmit. Miért nem jött ide hozzám? - kezdtem egyre jobban begurulni, na meg aggódtam, nehogy baja essen. Nemrég még Bronzival verekedett. Ó igen... Hmm… Bronzi vajon hogy került ide? Lehet, hogy miattam jött? De miért verekedtek?
Köhögésszerű hang térített magamhoz az álmodozásból.
- Mondtam, minden gondolatodat halljuk. Sőt most már J is, mert farkas alakban közeledik felénk, nem túl boldogan, az utolsó pár gondolatod alapján - kezdtem elvörösödni. Huuu, szegény Jake! Bella, szedd össze magad! Nem szabad semmire és senkire gondolni! Menni fog, menni fog… Főleg ha nem akarom J-t tovább kínozni.
Ekkor egy sötétbarna, már majdnem fekete farkas tűnt fel Jared mellett. Szemeibe néztem és nem láttam mást, csak fájdalmat. Pedig abszolút nem akartam bántani, hiszen valamennyire még szerettem.

Hupsz, ezt már megint hallotta… Frankó, pedig erről nem is beszéltem még vele, sőt nem is találkoztunk a lánykérés óta, hiszen az miatt szöktem el otthonról, na meg a szüleim nyomása miatt. Fájdalmas vonyítás szakította félbe az elmélkedésemet. J-re néztem, de Ő már nem volt ott. Szuper Bella… Csak így tovább…
- Tényleg muszáj volt összetörni a szívét? Segíteni jött, megtudta, hogy mi történt Veled! - mérgesen sugallta felém a gondolatait Jared. Csak úgy üvöltöttek az utálattól a szavai. Majd Ő is eltűnt.
Egy barnahajú, fiatal srác állt a helyén. Csak egy térdnadrág volt rajta, kidolgozott mellkasát nem takarta semmi, 15-16 év körüli lehetett. Ebben az alakjában már ismerősebb volt, mintha láttam volna régebben a rezervátumban. De mit is mondott, J tudja, mi a bajom? Lehet, hogy van rá gyógymód? Nem akarom, hogy mindenki féljen Tőlem, nem akarok félelmetes lenni, ez nem Én vagyok…
- Merre találom J-t? Mondd el, kérlek, tudnom kell, mi van Velem, na meg persze azért is hogy bocsánatot kérjek…
- Késő bánat! Már az országhatár felé robog, előbb kellett volna jól gondolkodni! - mondta pökhendin a farkaskölyök. Majd hozzátette, hogy Carlisle mondta neki, hogy jöjjön el értem és kísérjen vissza Cullenékhez. Nem értem, miért hagytak cserben? Hiszen Alice-szel is milyen jóba lettünk, mellettem volt, megvédett, megmentette az életem, most meg felém sem néz… Nem rá vall, az biztos.

Ekkor megiramodtam a Cullen ház felé. Hét ember állt a verandán, a fiúk előrébb támadó állásban, a lányokat védelmezően maguk mögé terelve. Csak Carlisle bízott meg bennem, és lesétált elém. A családja próbálta visszatartani, de nem tudta, majd Alice is követte. Én meg csak meglepődötten figyeltem körbe, a fák közül pedig a farkasfalka tagjai bukkantak elő. De mitől tartanak? Hiszen nem bántok senkit. Nem tudom, miért nem érzik.
- Alice, tudod, hogy nem bántanék senkit, meg különben is Ti heten vagytok, én meg egyedül.

Ekkor Bronzi megszólalt.
- Nem tudhatjuk, hogy mikor veszted el az önuralmadat. Ezért állt fel mindenki védelmezően, na, meg persze az sem mellékes hogy az ős ellenségeink is itt vannak a mi területünkön - szólt gyönyörű, megbabonázó hangján, majd hozzátette - Amúgy Edward Cullen a nevem, de hívhatsz Bronzinak is, úgyis már megszoktam tőled – Ne! Én erre a földbe akartam süllyedni. Örülök, hogy mindenki gondolatolvasó, csak én nem.
- Á, ne hidd, a családban nekem van egyedül ez a képességem. Meg tudtommal a farkasok hallják egymás gondolatait, érzik egymás érzelmeit - ezzel rám villantotta féloldalas mosolyát Bro.. akarom mondani, Edward.

Megint csak mosolygott. Kezdett ebből elegem lenni. Ne hallgatózzon már senki az Én fejemben! Ekkor történt valami. Ed meglepetten nézett rám.
- Mit csináltál? Meséld el! - kérlelt izgatottan, én meg azt sem tudtam miről beszél.
- Zavarba hozol! Nem csináltam semmit - válaszoltam neki kicsit idegesen.
- De hirtelen nem hallottam a gondolataidat, pedig biztos, hogy voltak - nézett rám meglepve. Ekkor a családja felől halk csodálkozást hallottam. Kivétel a nagydarab izmos srác, Ő hozzám szólt.
- Hugi nem tudod, mennyire cserélnék veled! Végre valaki, aki megmutatja Edikének! Ezért imádkoztam, hogy végre találjon méltó társat, de Te aztán feladtad nekünk a leckét! Tudod, mennyit szenvedünk, mert hallja minden gondolatunkat? - vigyorgott rám a mackótestvér, szemei köztem és Ed között cikáztak.
- Emmett, ha tudnád, nekem milyen gáz hallani mindenki gondolatát! Főleg a te perverz agymenésedet - ekkor az érintett fél felkacagott, mire a környező fák beleremegtek.
- Ne legyél olyan féltékeny Edike, itt van neked a félvér hugi, majd jól elszórakoztok együtt! Na, de tesókám, ne haragudj meg, ha azt mondom, van mit bepótolnod - ekkor bevágtatott a házba, nyomában Edwarddal, aki meg akarta ölni az Ő drága bátyusát.
- Bocsi, hogy közbe merek szólni a családi idillbe, de van egy kis gikszer a teóriáddal Mackókám, méghozzá az hogy elvileg menyasszony vagyok - ekkor kikullogtak a házból, mindketten lemerevedett arccal. Mindenki úgy nézett rám, mintha valami anyagyilkos lennék.
A farkasok, akik eddig nyugodtan ültek és hallgatták eszmecserénket, körém gyűltek. Mintha én lennék a tyúkanyó, ők meg a kiscsibék. Készek voltak megvédeni, ha arra kerül sor. De miért fajulna el a beszélgetésünk? Hisz csak hülyültünk.

Nekem pedig Carlisle-al kell beszélnem. Ekkor megragadtam az említett személy jéghideg kezét, és elkezdtem a ház felé húzni. A családjának se kellett több, odafutottak és támadásra készen várták a parancsot. Csak egy alacsony női alak állt a verandán, szomorú, távolba meredő arccal, majd felkiáltott.
- Állj, hagyjátok! Nem bántja, soha nem tudná, csak kíváncsi mi történt vele, és mi fog. - mondta Alice, ezzel leállította a lassan összeugró két „családot”.
- Én csak beszélni szeretnék Vele, ha akarjátok mind ott lehettek. Csak magyarázd el nekem doki, hogy mi is történt velem és mire számítsak - kérleltem kétségbeesetten.
Ekkor mindenki megindult a doki szobája felé, bár a farkasok nem jöhettek be a házba. Nem is bánták szerintem, mert eléggé ráncolták az orrukat. Már megint… Ezt sem értem, hiszen jó illata van az összes Cullennek.
- Kérlek, kedveseim, maradjatok kint, ez csak ránk tartozik - szólt szeretettel a családja felé, majd felém fordulva folytatta - Bella, menj előre addig hozom az eredményeidet, meg az aktádat.
Leültem a dolgozóasztallal szemben, míg vártam azon gondolkoztam, hogy attól még, hogy nem jönnek be, még mindent hallanak. Na, mindegy, előbb utóbb úgyis megtudja mindenki. Hallottam, ahogy nyílik az ajtó, és belép rajta valaki, de meglepetésemre nem Carlisle tért vissza. Alice volt az.
- Bella, ne haragudj, hogy nem mentem utánad az erdőbe! Jasper nem engedett, mert nem láttam a jövődet a farkasoktól, ezért nem mert elengedni, hiába győzködtem, hogy nem bántasz senkit - levegővétel nélkül beszélt már megint, én drága barátnőm, látszott, hogy lelkiismeret furdalása van.
- Angyalom nyugi, semmi baj. Itt vagyok nem? Na de most menj, Apuddal kell beszélnem, meg kell tudnom mi a bajom, és hogyan gyógyíthat meg - lökdöstem kifelé az ajtón, épp, amikor Carlisle belépett volna.

Pont nekilöktem. Szegény pár lépést hátrált, majdnem leesett a lépcsőn, de a korlátot elkapva sikerült megkapaszkodnia. Kicsit mérgesen közeledett a dolgozója felé, nem győztem bocsánatot kérni Tőle, de hál’ Istennek, nem haragtartó ember. Ezt megbeszélve leültetett.
- Bella, komolyan kell veled beszélnem. Tudod, pár napja vettem vért, most érkeztek meg az eredmények - itt hatásszünetet tartott, engem meg majd megütött a guta - Azt tudtad, hogy Anyád bennszülött, az Apád pedig egy átutazó volt. Nos, nem is tudom, hogy mondjam el, de Te félig vámpír vagy, félig pedig farkas. Azt ne kérdezd, hogy lehetséges ez, meg mivel jár, mert ilyen rövid idő alatt nem tudtam kideríteni, de folytatom a kutatást. Az már biztos, hogy erősebb a vámpír feled ezért nem változol farkassá, viszont hallod a falkát. Viszont hogy van ez a különleges képességed… Még nem tudom megmondani, de valamiféle blokkolást idéztél elő az előbb is Edwarddal szemben. A támadást követően nagy sokk ért, gondolom ezért jött most elő, na meg a fiúk verekedése is csak olaj volt a tűzre.
- Oh…- nagyjából ennyit bírtam kinyögni, semmi értelmes nem jutott az eszembe, csak úgy kattogtak az agyamban a gondolatok.

Lefagytam, mindenre számítottam, de erre a magyarázatra nem. Jöhetett volna a pókcsípés, akár atombomba, minden… De ez… ez már túlzás. Miért pont Én?
- Carlisle most mi lesz velem? A rezervátumban nem bírják elviselni a vámpírokat, utálják őket, már megbocsáss. Ti meg a farkasokkal szemben éreztek így… Mi lesz velem? - eszmefuttatásomat egy kopogás nélküli belépő zavarta meg.
- Velem jössz, és kész! A nevelőszüleiddel megbeszéltem, nagy nehezen beleegyeztek. Menjünk, a cuccaid összepakolva, ne húzd az időt! - hadarta, és ellenmondást nem tűrvén a karomnál fogva húzott kifelé a biztonságból, az idegenbe.
- Ki vagy? Hova megyünk? Nem megyek Veled sehova! - kiabáltam felé, de nem nagyon érdekelte, felkapott és elkezdünk rohanni.
Húszpercnyi kalimpálás, hiábavaló kiabálás, és ütlegelés után megláttam, hova tartunk.



Köszi hogy végig olvastátok, leültem és pár óra alatt megírtam Nektek, szóval ha lehetséges a Leán és Lexin kívül szeretnék mástól is komit :) Igazán nem kérek sokat....ugye???
Köszönöm szépen.